Bevallom őszintén, hogy nagy Potter rajongó vagyok. Illetve voltam, mostmár inkább csak pompás emlék, de máig szívesen nézem/olvasom ha van lehetőség. Pontosan ezért ódzkodtam megnézni ezt a filmet moziban. Féltem, hogy az ellenkezőjét fogják elérni mint ami a céljuk lett volna, vagyis, hogy sekélyes, erőltetett alkotás lesz. Az előzetesek még tetszettek is, de Eddie Redmayne-t én személy szerint nem szeretem, így még egy okom volt, hogy pihentessem egy időre.

Nos ez az idő lejárt, és azt kell mondjam, hogy nagyon kellemesen csalódtam. Abszolút felfedezhető volt David Yates és a többi kései Potter alkotók keze munkája. A díszletben, a látványban és a trükkökben is. Az univerzum valóban más, de finom áthallásokkal megmozgatták azért az ősfanok lelkét. :) 

A film menetét tekintve elég lassú, de cseppet sem unalmas. Egyszer sem néztem az órát, ott sem ahol egyértelműen leült a cselekmény. Annyi bájt passzíroztak bele, hogy simán elviszi a nézőt. A nyomasztó jelenetek miatt gyerekeknek nem ajánlanám. Lelkileg egyes képek még engem is megnyomtak. De ezekből gyorsan kihozták a nézőt. Szép ívet ír le a film dramaturgiailag. A felnőtt karakterek pedig üdítőek voltak. Érdekes és kicsit számomra izgalmas volt nem gyerekekkel látni ugyanazokat a varázslatokat.

És még Redmayne-t is elviseltem, annak ellenére hogy ezt is bosszantóan túljátszotta. 

Ha Potter rajongó vagy, vagy csak szereted, vagy egyszer is halottál róla, vagy szereted a fantasy filmeket ne hagyd ki!

Nehézkesen fogtam hozzá ehhez a filmhez, ugyanis olvastam az alapjául szolgáló novellát. És nem azért mert nem bíztam Denis Villeneuve-ben (Fogságban, Sicario), hanem azért, mert kétszer kellett elolvasnom a művet, hogy egyszer megértsem. Annyira összetett, filozofikus, olyan témát feszeget ami finoman szólva sem mindennapi. Nos ezt persze lehet az én szegényes elmebeli képességeim számlájára írni, mégis fáztam egy kicsit, hogyan fogják ezt vászonra vinni. De eldöntöttem, hogy nem fogom a könyvhös hasonlítani, hiszen én szoktam a legjobban hangoztatni, mennyire más a kettő. És mennyire nem elvárható egy filmtől, hogy ugyanaz legyen mint a könyv, hisz a műfaj is más.

Tehát. A történetvezetés jó, kellően egyenletes. A megfelelő helyeken lassú és a megfelelő helyeken gyors. Jók az időbeli ugrálások, a vágás, a hangulatteremtés mind profi. Aki akciódús alien invázióra számít az nagyot fog csalódni. Ez gondolkodós sci-fi. Többet tanít az életről, az emberiségről, az önzésről mint a 2001 - Űrodüsszeia óta semmi. Magával tudott ragadni, különösen az idegenek kommunikációs módja. Alapvetően tehát tetszett, értettem is mit szeretne üzenni nekem, mégis volt vele egy problémám.

SPOILER

Akárhányszor olyan filmet látok amiben idegen civilizáció jelenik meg Földünk egén, kitör a káosz. Az emberek utcára vonulnak, törnek-zúznak, kitör az anarchia. Mindig a kormány a hibás, a média mindig őket hibáztatja. Közben az emberek tüntetnek, robbantgatnak, szükségállapotot hirdetnek. Itt is ez történik. Annyira szeretném, ha mi emberek nem gondolnánk ezt magunkról. Miért hisszük, hogy ilyen helyzetben ez az egyetlen viselkedési forma amiben meg tudunk nyilvánulni? Miért ne tudnánk kíváncsisággal vegyes vendégszeretettel feléjük fordulni? Teszem azt örülni nekik. Annyira szeretnék már egy ilyen filmet látni. Sokszor elég kiábrándító képet festünk magunkról.

SPOILER VÉGE

Aki olvasta a novellát, nyugodtan megnézheti a filmet. Mást fog kapni, de a lényeget nagyon szépen, profin megragadták. Igazából eza jó adaptáció ismérve. Nem az, hogy szóról szóra lemásolja a könyvet, hanem a lényegét tudja átadni ugyanúgy. Aki nem olvasta, de a film megnézése után késztetést érez, hát ne habozzon!
Jóslatom szerint nem fog Oscart nyerni, de mindenképp kihagyhatatlan film.

Amikor úgy kezdek el filmet nézni, hogy tudom, abból bejegyzést írok, mindig jegyzetelek. Nagyjából 10-12 vázlatpontot szoktam írni. Ennél felhagytam a negyedik pontnál. Képtelen voltam nem odafigyelni, annyira magába húzott a történet.

Emlékszem egy barátnőm szavaira valamikor a kamaszkorom elejéről. A fiúkról beszélgettünk, és egyszer valami olyamit fogalmazott meg, hogy ő nem tudja elképzelni milyen lehet nekik a szerelem. Hogyan érezhetnek, milyen lehet, ugyanazt érzik amit mi lányok? És egyáltalán az érzelmi világuk milyen lehet, sőt azt se tudja elképzelni, hogy egyáltalán van nekik. Mai napig élénken emlékszem mennyire megdöbbentettek a szavai. Nem is értettem a felvetést. Most már nevetek ezen, és őszintén remélem, hogy azóta ez a lány is megtapasztalta mekkorát tévedett.
Ez az emlék jött elő bennem miközben néztem a képernyőn át ahogy Casey Affleck karaktere ül a kocsmában a sörével, és vállán az egész világ összes bajával. Legalábbis az ő baja felér az összes világéval. Igen szűkszavú az általa megformált karakter, de a testtartása, a szeme, annál többet elárul. Egy megtört embert látunk a vásznon. Olyan férfi testesül meg, aki bármikor elmehet mellettünk az utcán. Bármikor felszállhat velünk a villamosra. Úgy mozgunk egymás mellett mi emberek, hogy fogalmunk sincs kinek mekkora teher van a vállán. Olyan könnyen ítéljük meg a férfiakat mint érzéketlen lényeket, pedig egyszerűen csak kevésbé kommunikatívak mint a nők. De ez nem azt jelenti, hogy kisebb háború dúl a lelkükben vagy kevesebb a szeretet amit éreznek. Esetenként, megkockáztatom, az ő érzelmi világuk sokkal tisztább mint a nőké. Remekül mutatja meg ezt a film. Egy hétköznapi ember küzdelmét láthatjuk azzal, hogy gondját viselje az unokaöccsének. Ugyannakor a saját múltjával is harcol.

Spoiler nélkül nehéz beszélni egy ilyen filmről, de mindenkinek ajánlom aki nem szokványos drámát akar látni pazar színészi alakításokkal. Michelle Williams szerepe igen parányi, de az annyira erőteljes, hogy nem is lehet elfelejteni.  A legszívszorítóbb jelenet az kettejüké, aki azt kibírja könnyek nélkül, le a kalappal. Fantasztikusan jó színésznő, ő korunk Julia Robertse.

Ahogyan az előző posztomban írtam, sorra vesszük a jelölt filmeket az Oscar átadó előtt. Nos nincs egyszerű dolgom a filmek beszerzését/megnézését illetően. Tavaly ilyenkor már rég végeztem minddel, de mindegy, nem vagyok elkésve, és haladok is.

Szóval a mai filmünk a Hell or High Water. Egészen öszinte és szubjektív véleményem az, hogy fogalmam sincs ez miért van a jelölt listán. Nem azért mondom, mert nem volt jó, sőt, egészen jó volt. De tucatnyi hasonlóan jó film készült tavaly és nem tudom mi alapján lett ez beválasztva. Egy tippem van amit az alábbi néhány sorban ki is fejtek.

Alapsztorink két bankrabló köré fonódik, akik az ízes texasi kisvárosok bankjait fosztogatják. Semmi nagy tétel, kis címletek, leginkább aprópénzt visznek. 2-3 bank után értelmet nyer a sok kicsi sokra megy közmondás. A két figura testvérek, ránézésre rendesnek tűnnek, ám az egyikük börtönviselt múltja hamar kiderül. A dramaturgiát szépen felépítették, a motiváció csupán 1-1 nagyon jól elhangzott mondatból derül ki. Ahogyan a két fivér múltja is. Ez a film pontosan olyan amilyen a helyszínéül választott erősen vidékies Texas. Nem akar kemény lenni, nem akar menő lenni, az akar lenni, ami. Egy olyan történetet mesél el, ami akár valóban megtörténhet. A rablások miértje olyan életszerű, olyan egyszerű, hogy azonnal elhiszi az ember. Morális kérdések merülnek fel: "Hasonló helyzetben vajon én is ezt tenném?" Az ifjabbik testvérrel szinte az első jelenetben azonosulni lehet. Az idősebbel egy pont után szintén. Ugyanúgy megtalálja magában mindenki a két sherrifet is. Az egyik félig indián aki állandó humorosan rasszista céltábla a másik sherrif szemében. Ő viszont nyugdíj előtt áll, neki is megvan a maga keresztje. Jeff Bridges egészen kiválót nyújt ebben a szerepben. Állandóan bár viccesen néha mégis kicsit sértőn ugratja a társát, de tisztán látszik mögötte az évtizedek óta tartó közeli baráti viszony. Ennyivel igazából meg is válaszoltam a fenti kérdést. Botorság lenne annyival elintézni ezt a jelölést, hogy ó hát a vidékiek is kapjanak már valamit. Nem, ez ennél sokkal több. Olyan bankrablós filmet láthatunk ami nem akciófilm. És! A Dallas óta nem láttam ilyen békésen marhákat terelgető cowboyokat. Az a képsor gyönyörűséges, azon túl hogy azért egy kicsit romantizálva lett.
Ben Foster szerintem az Alpha Dog óta nem volt ennyire jó. Egyébként kedvelem őt, csak kissé alulértékelt ő is Hollywoodban. Nade hátha megváltozik mindez innentől.

Kihirdették az Oscar jelölteket. Hát nem sok meglepetés született. Nemcsak a Golden Globe-hoz képest, hanem az idei terméshez is. Ami valljuk be, nem túl bő.

De lássuk akkor:

Oscar 2017

A Kaliforniai álom 14 jelölésével minden idők legtöbbet jelölt filmjévé lépett elő. Utolérve a trónon a Titanicot, ami azért nagy szó. Meg az is, hogy ehhez konkrétan 20 év kellett. Nem meglepő egyébként, hogy ennyit szedett össze, szinte borítékolható volt. Ebből a szempontból ugyanaz történik mint 2012-ben az A némafilmessel. Egy jó rendező jókor jó időben húzott elő egy kissé megfáradt műfajt, és úgy porolta le, hogy attól a fél világ lement hídba. Hollywood meg aztán különösen szereti az ilyesmit.
Szóval ebből a 14-ből 10-et tuti el fog vinni. A másik ami borítékolható az Casey Affleck szobra. Kezdem sajnálni Ben Afflecket. A legnagyobb haver után öcsi is lehagyja a kanyarban...
Kíváncsi leszek mi lesz itt, milyen lesz a gála amit természetesen élőben fogok követni. Mindenképp megírom majd. Addig pedig van közel egy hónapom, hogy az összes jelölt filmet megnézzem, és mindről írni is fogok. Kivéve a Kaliforniai álmot. Erről azért nem írok, mert már mindenki megírta azt amit én is akarnék. :) Volt szerencsém látni, szerintem is valóban kihagyhatatlan. 

Szóval hamarosan jelentkezem.

Igen rég írtam utoljára. Mindenféle személyes dolgok történtek velem, illetve körülöttem, ami nem annyira lényeges itt. A lényeg az, hogy ideje felfrissíteni ezt a blogot, és folytatni amit elkezdtem.

A legelejét mindjárt egy olyan filmmel kezdem, ami méltán lett filmtörténeti klasszikus. Minap végignéztem az összes Rocky-t. De én most csak az elsőről szeretnék itt beszélni, mert az vált a legfontosabbá. Minden valamire való sportoló eésőszámú filmje ha valamilyen motivációra vágyik. Ugyan lehetne az bármelyikünknek aki szeretne belefogni valamibe, de még nincs meg a kellő löket. Az üzenet egyértelmű: dolgozz keményen, és eléred a céljaid. Rocky egy teljesen átlagos munkásosztálybeli fiatal férfi. Amatőr boxoló, nem igazán tehetséges, inkább szorgalmas. Nincstelen, mindennapjait a helyi maffiózó pénzbehajtójaként tengeti. Apró lim-lomos lakását és magát ebből tartja fenn, mert a boxolás nem hoz annyit. Tulajdonképpen 3 helyszín között vándorolunk nézőként: az utca amit Rocky lába koptat, az otthona és egy kicsi leharcolt edzőterem ahová évek óta jár boxolni. A teremmel szemben van egy kisállat kereskedés aminek az eladó lányát fűzi minden este. A lány azonban extrém módon félénk, a film közel felében egyetlen árva szót sem szól. Igaz, Rocky beszél kettejük, sőt mindenki helyett ha kell. Ezt egy kicsit talán eltúlózták, nagyobb dumás a kelleténél. A lány eleinte hajthatatlan, a boxteremből kiteszik a szűrét, merthogy öreg és senki sem kíváncsi rá. Kezd egyre lentebb kerülni, ami az eddig is érezhető frusztráltságát szinte tapinthatóvá teszi. Ekkor jön majdnemhogy tálcán kínálja magát a lehetőség. Lehetőség hogy kitörjön ebből a skatulyából, hogy megmutassa, ki is ő. A nehézsúlyú box világbajnok ellenfele lesérül, és Rocky-t választják helyette amolyan reklámfogás gyanánt. Ismeretlen sportolő megküzdhet a legnagyobb ásszal. Egy dologgal azonban nem számoltak. Rocky küzdeni akarásával. Ő, mint karakter nagyszerűsége abban rejlik, hogy mindig csak kisebb, éppen elérhető célokat tűz maga elé. Saját magához mérten állít fel egy lépcsőt, amit fokról fokra jár végig. Első és legfontosabb feladata, hogy legyőzze saját magát, példa legyen saját maga számára, hogy a senkiből Valaki legyen. Az ő lelkének ehhez csak az kellett, hogy talpon tudjon maradni a végéig. Nem érdekelte a világbajnoki cím, csak az, hogy bebizonyítsa magának, hogy nem egy vesztes. És ezzel egyidőben mindenki másnak is.
Az embert az ilyen filmektől elfogja a tettrekészség. Magam is azonnal múzeumi lépcsőket akartam futni. Másnap reggelre persze a lelkesedésem alaposan lecsökkent, azonban más elhatározásomban megerősített. Egyszerűen döntés kérdése minden. Ha valamivel nem vagy elégedett akkor változtass. Fejben döntsd el, és kezdd el. 
Vagy ahogy Yoda mondta: Tedd vagy ne tedd. De ne próbáld!

A tavalyi Oscar kapcsán ismertem meg a filmet, de nem figyeltem fel rá kellőképp. Azt, hogy Reese Witherspoon-t jelölték érte, csendes közönnyel nyugtáztam. Rendkívüli színésznőnek tartom, és látatlanban is biztos voltam benne, hogy megérdemli a jelölést. Laura Dern pedig már az életművéért is bármikor bármi kapcsán megérdemli.
Néhány héttel ezelőtt jutottunk oda, hogy akkor üljünk le, és nézzük meg. Azért csak most írok róla, mert eléggé csendben hagyott...

A filmet Jean-Marc Vallée kanadai direktor jegyzi, aki pár évvel ezelőttig kevéssé volt ismert. Az ifjú Viktória királynővel hallatott magáról először Hollywoodban, Emily Bluntot elindítva a pályán. Az igazán nagy dobás azonban a '13-as Mielőtt meghaltam volt. Azzal egy csapásra ismert, és elismert lett. Az ő vezénylése alatt kapott Jared Leto arany szobrocskát, ami (számomra) nem kis szó. 
A forgatókönyvet Nick Hornby írta Cheryl Strayed emlékirataiból. Nem olvastam a könyvet, így nem tudom megállapítani, hogy megfelelő adaptáció lett-e. 

A történet dióhéjban: adott egy rendkívül erős, öntudatos, két lábbal a földön álló nő, Cheryl, akit rendkívül mély kötelék fűz a vele teljesen ellentétes anyjához, Bobbihoz. Ő egy örök álmodozó, szabad szellemű, néha kissé idegesítően optimista ember. Az összes ezoterikus könyvet vele kellene reklámozni. Hogyan viseld el mosolyogva a legnagyobb szart is. A lányát az őrületbe kergette ezzel a szemléletével, mégis a mindkettőnek a mindene volt a másik. És amikor Bobbi belehal a rákba, Cheryl teljesen összetör. Elveszíti önmagát, a teljes romlásba csúszik. Össze-vissza szexel minden jött-menttel, drogtanyákon lebzsel, ennek következtében a házassága és az élete is tönkremegy. A mélypont akkor érkezik el, amikor teherbe esik, de fogalma sincs kitől. Itt érzi, hogy sürgősen változtatnia kell, hogy nagyon rossz irányba tart az élete. Elhatározza, hogy elindul a PCT ( Pacific Crest Trail) nevű túrán, ahol kb ezer mérföldet tesz meg 3 hónap alatt. Egyfajta lelki megtisztulás, vezeklés gyanánt.

A film nem kronológia sorrendben halad. Az első jelenet tulajdonképpen a túra első napja. Elég nagy őrültségnek látszik egy ilyen vállalkozás egy olyan embernek, aki még életében nem túrázott. Ahogy peregnek a film percei, nagyjából Cheryl is úgy halad az útján. Minél messzebb ér, annél mélyebbre hatol a saját elméjében, annál nagyobb lelki vívódásokkal küzd meg. Ezeket mi különféle flashback-eken keresztül látjuk. Az idő haladtával egyre komoyabb, egyre durvább emlékekbe enged be minket, és lassan kirajzolódik nemcsak az ő, hanem a környezete jelleme is. Ahogyan ezeket az emlékeket, és érzéseket újra átéli Cheryl, úgy hagyja maga mögött őket. Az út amit végigjár igazából egy metafóra. Útja során mindenféle emberrel találkozik, rajtuk keresztül ismer rá újra saját magára. Amikor elérkezett a céljához, maga mögött hagyta a múlt kísérteteit, és a tapasztalatai által új emberként kezdett elölről egy új életet. 

Az ilyen filmek hatására az ember hajlamos a saját életén is elgondolkodni. Senki sem tökéletes, mindannyian követünk el hibákat életünk során. Akaratlanul is végiggondoljuk azok milyen volumenűek voltak, és képesek vagyunk-e megbocsátani saját magunknak. Talán ez a legnehezebb, hisz embertársainkkal sokkal hamarabb békét kötünk, mint magunkkal. Pedig a továbblépéshez ez a legfontosabb amit csak tehetünk. Nem feltétlen szükséges hozzá egy ezer mérföldes gyaloglás, ez is csak egy módszer. Mindenki saját maga találja meg a számára megfelelő utat a gondjai feldolgozásához, és a megtisztuláshoz.

IMDB Rotten Tomatoes

 Azt gondoltam, nehéz lesz a Deadpoollal objektívnek lennem, de kiderült, hogy mégsem. Korábban már írtam, hogy enyhén Marvel rajongó vagyok. Azért csak enyhén, mert csak a filmeket nézem és kedvelem, képregényeket nem olvastam gyerekkorom óta. Deadpool-t meg nem is ismertem soha, nem is hallottam róla. Illetve a Farkasban feltűnt ugye néhány pillanatra, de őszintén abból az egész filmből semmi nem maradt meg, nemhogy Deadpool karaktere... Szögezzük itt az elején, hogy a Marvel képregények nem egészen, sőt a többség egyáltalán nem gyerekeknek szólnak!

Szóval a kedvesem izgatottabb volt nálam, az ő kérésére mentünk el moziba megnézni. Kifelé jövet még mindig ő volt az izgatottabb, de akkor már legalább megértettem miért. 
A Deadpool nem egy eddig megszokott Marvel film. Eddig az volt jellemző minden a Marvel által gyártott filmre (mindkét stúdiónál) hogy véletlen sem az erőszakról szólt. A Bosszúállós univerzum hovatovább fantasy-mesévé avanzsált, a vérbeli fanok nem kis bánatára. Sehol egy öldöklés, sehol egy csepp vér, sehol egy csúnya szó. PG-13-ba kell beleférni, hisza kkor apa elviheti a gyereket is, az már két mozijegy.

Úgy tűnik, hogy a készítők most viszont egy kicsit merészebbek voltak, és elmentek az R besorolásig. Kockáztattak egyet, és azt kell mondjam, hogy a lehető legjobb döntés volt. Deadpool karakterét ugyanis ha beleerőszakolták volna valami korhatáros maszlagba, bizony egy az egyben ki is nyírták volna. Az ő kuriózuma pont abban rejlik, hogy törvényen kívüli, hogy önbíráskodó, hogy mocskos szájú, hogy brutális. Nem is szűkölködtünk a csonka testekben, a vérfürdőben és a b betűs szavakban. És ez így volt jó. Titkon remélem, hogy ezzel elindult valami a Marvelnél, és ezután többször lesznek bátrak, mert valjuk be, Pókembert is kiherélték kissé. De ezért lehet a 7 éves unokaöcsém első számú kedvence.

Még egyszer mondom, én imádom ezeket, remekül szórakozom a moziban mindig, mint néző. Mint némileg hozzáértő viszont látom a negatívumokat is. Személy szerint Deadpool humora nem fekszik annyira. Én másfajta humort kedvelek, ez pedig az az alpári fajta. Ennek ellenére tudtam nevetni rajta, és jövőre jön a folytatás, nyilván megnézem.

Ja, és Ryan Reynolds egészen kiválót nyújtott. Ezentúl kicsit jobb véleményem lesz róla.

IMDB Rotten Tomatoes

Nagy nehezen végre hozzájutottam ehhez a filmhez is. Nagyon akartam már látni, pedig korábban olvastam, hogy az "amstetteni rém" történetéből merített. Emiatt azért egy kicsit féltem is tőle, de így utólag már tudom, hogy nem kellett volna.

A forgatókönyvet az az Emma Donoghue jegyzi, aki a film alapjául szolgáló regényt is írta. Valóban a fentebb említett szörnyű tragédiából vette az ihletet, de ez a történet merőben más. A közös metszéspontok csak a fogvatartás illetve a fogságban született gyermek. A film (és a könyv) témája alapvetően a szülő-gyerek kapcsolat.

Joy-t 17 évesen rabolták el az iskolából hazafelé, és 7 éven át tartották bezárva mindössze 9 négyzetméteren. Elrablója bár ellátta a legszükségesebb holmikkal és étellel, hetente többször is megerőszakolta. Ebből született egy kisfia, ott a 9 nm közepén hozta világra. Amikor a történetbe bekapcsolódunk az említett gyerek, Jack, már 5 éves. Tulajdonképpen az ő szemszögén keresztül nézhetjük végig az eseményeket. Mivel az ajtó a Szobán kívül-belül zárkódos, így Jack valóban semmit nem látott egész életében a világból. Kizárólag a tetőablakon át, ott is csak az eget nézhette. Szobában van egy tv, Jack édesanyja sokáig azt mondta neki, hogy amit ott lát, az semmi sem valódi. Csak ők ketten igaziak, illetve ami a szobában van. Nyilván óvó célzattal mesélte neki ezeket, de a fiú ötödik születésnapján egyszerre minden megváltozik. Joy rájön, hogy legalább a fiát ki kell innen valahogy juttatni. Ehhez pedig szövetségest kell belőle csinálni, így vacsora közben a gyerek elmúlt 5 évén fordít 180 fokot. Elmondja neki, hogy a világ hatalmas, nemcsak Szoba van, és minden amit a tvben lát valóban létezik. Kis nehézségek árán végül sikerül Jacket kimenekítenie, és itt indul be igazán a film. A kisfiú nagyszülein keresztül nézhetjük az elfogadás-tagadás párhuzamát. Joy lelki gyötrődéseit, a feldolgozás hosszú folyamatát. Jack-et hogyan hagyja magára eközben, és a fiú hogyan menti meg anyját a puszta létezésével. 

Az operatőri munka egészen kiváló. Danny Cohen volt az elkövető, aki igencsak nagyágyú. A Nyomorultak és többek között a Dán lány fényképezéséért is ő felelt.
A sok közelivel, és svenkkel egyik szereplőről a másikra teljesen valódivá tette. Néha olyan volt, mintha Jack-el és az anyjával én is a szobában lennék. Ami egyáltalán nem tűnt eleinte olyan kicsinek. Jack szerint Szoba hatalmas, és minden irányban tud  tágulni. A képek valóban ezt érzékeltették. Csak amikor a végén visszamentek szétnézni, a nyitott ajtóból látszott a valódi mérete. Egybelépős lyuk volt az egész. Amikor a kisfiú kiszabadul és először pillantja meg közvetlenül a kék eget, megkapó jelenet. Nemcsak a történet, hanem a film fizikailag is Jack szemszögén át mutatkozik meg. A kamera nagyon sokszor van lent az ő magasságában, próbálta ugyanazt a képet mutatni a világról, ahogyan azt ő látta. 

A rendező számomra ismeretlen, Lenny Abrahamson, ír direktor. Ahogy utána olvastam, ez az első igazán komoly illetve nagyobb volumenű alkotása. Mindez azonban cseppet sem látszik a filmen. Olyan minthogyha a film magától peregne, nem irányítaná senki. A színészek szabadon játszanak, az események a saját útjukat járják. A rendező mindvégig "láthatatlan" és erre csak nagyon kevesen képesek. 
A Jacket játszó kissrác szintén ismeretlen nekem. Jacob Tremblay a neve, és a történet szerint ugye 5 éves, a forgatás alatt olyan 8-9 lehetett. Felnőtteket megszégyenítően alakít. Saját gyerekkorom jutott sokszor eszembe, és teljesen át tudtam érezni a félelmét, a fájdalmát, az ijedtségét. Amikor egy felnőtt, mégha az az anyja is, dönti el, hogy mit tegyen pedig azt ő egyáltalán nem akarja. 

Brie Larson-t sem ismerem. Igazából fogalmam sincs, hogy kik ezek az emberek és honnan jöttek, de egyszerűen lenyűgöző amit véghezvittek itt film címen. Gyönyörű történet gyönyörűen adaptálva. Aki szereti az ilyesmit feltétlenül nézze meg.

IMDB Rotten Tomatoes

Nem tudom, hogy erről mit írjak. Nem tudom, hogy erről érdemes-e bármit is írni. Láttam már rossz filmet,de ez! Némileg Marvel rajongóként érthetetlen számomra, hogyan voltak képesek mindezt tető alá hozni. Vagy mi volt az amit vártak ettől. A régi verzió sem robbantott kasszákat akkoriban, de kb egymillió mérfölddel jobb mint ez. Az egyetlen valamirevaló akciójelenet egyben a tetőpont is. Ezt a húzást egyértelmű bocsánatkérésnek veszek a készítők által, minden rajongótól és egyszeri mozinézőtől is. 

Kezdjük ott, hogy nincs történet. A karakterek üresek, nincs motiváció, a mondatok elcsépeltek, a kérdés meg annyi, hogy számolni sem lehet. Pl. azt tényleg komolyan gondolták, hogy két 10 éves gyerek egy teleportot pakol össze a garázsban? Ami működik?? Kicsoda Sue apja? Kicsoda Doom, és miért kezdte el azt a kisérletet? Mi az egésznek a valódi célja? Előzetes adatok alapján annyit szűrtek le a másik dimenzióról, hogy a talaj olyan mint a Földön. Ennyi elég, hogy embereket küldjenek oda? 

A csapatot semmi nem tartja össze, a főgonoszt személyes ok miatt üldözték, de a csapatnak nem ez a lényege. Hanem ők világmegmentők, biztonságban akarják tudni az emberiséget, de ez sehol nincs kimondva. Az eredetiben azért nem kevés lelki vívódást láthattunk, hogy a superhősködés mennyi áldozattal jár. Szegény Miles Teller próbálkozik valamiféle érzelem átvitellel, de a végére ő is feladja. A jobb sorsra érdemes Kate Mara vagy Jamie Bell pedig meg sem próbálták. A forgatókönyvet jegyző Simon Kinberg szerintem a WC-n ülve firkálta ezt össze. Az X-Men: Az eljövendő múlt napjai írása után ez finoman szólva is vállalhatatlan munka.

Egy szót lehet erre a filmre mondani: kínos! A párommal együtt mindketten bánjuk azt a másfél órát amit elvitt az életünkből.

IMDB Rotten Tomatoes